Novellák, fiktív naplóbejegyzések Evelin-módra

Kedves Naplóm! A csillagokkal borított ég védelmező fénypajzsa alatt írom most a soraimat, de sosem volt még ilyen nehéz kiírni magamból a fájdalmamat… Úgy ahogy sokszor az égtakarón kialszik egy kis fénycsóva úgy alszanak ki néha remények a szívekből, álmok az elmékből és szívdobbanások a mellkasból…nehéz még ezeket a dolgokat elfogadnom és nem tudom, hogy elakarom-e egyáltalán őket fogadni. Annyira furcsa, hogy az akivel pár hete még vidáman kuncogtatok a szüreti mulatságon és azt terveztétek kiskorotoktól fogva, hogy egy napon fogtok férjhez menni és még sorolhatnám a közös terveitek sokaságát az az illető mától fogva már fentről figyel most  rád… Ó Lívia! * Kiskori szövetség volt a miénk amely attól a perctől fogva tartott, ahogy először megláttam a kisírt arcocskáját a táncórán…szívből átéreztem akkor azt a sírással vegyített dühöt amelyet annak kudarcán éreztünk, hogy nem tudtuk a szüleinket meggyőzni arról, hogy nem akarunk táncórákra járni...

1880. március 2. "Egymásnak voltunk teremtve. S megtaláltuk egymást..." /A. C./ Tavasz, tavasz kérlek siess! Annyira nagyon vágyom már azokra a reggelekre amikor madárcsicsergésre kelhetek majd…nincs is ettől szebb ébresztő! Tavasszal mesés a gyár udvara, a kertünk…festeni sem lehetne szebbet, de én azért mindig megpróbálkozok vele. Az éledező természettől csak egy valami foglalkoztat most jobban mégpedig az, hogy a nővérem szívében is éledezni látszik az a csoda amit szerelemnek hívunk. Ki gondolta volna (Ő biztos, hogy nem), hogy pont egy farsangi bálon talál majd rá a szerelem egy hűvös pár héttel ezelőtti estén. Úgy néz ki, hogy a mi családunkban minden nagy dolog egy fagyos naphoz köthető… Drága jó nővéremnek mindig a család volt az első, ezidáig a gyárnak szentelte minden egyes percét, szinte nem is volt alkalma még igazán élni...de talán majd most! Őt sosem érdekelte a móka vagy a kacagás, a táncok és piknikek,...sosem...