J. titkos naplója - fiktív feljegyzések egy gyártulajdonos leányának a hétköznapjaiból - 6 és 7. rész (befejezés)

Kedves Naplóm!

A csillagokkal borított ég védelmező fénypajzsa alatt írom most a soraimat, de sosem volt még ilyen nehéz kiírni magamból a fájdalmamat…

Úgy ahogy sokszor az égtakarón kialszik egy kis fénycsóva úgy alszanak ki néha remények a szívekből, álmok az elmékből és szívdobbanások a mellkasból…nehéz még ezeket a dolgokat elfogadnom és nem tudom, hogy elakarom-e egyáltalán őket fogadni.

Annyira furcsa, hogy az akivel pár hete még vidáman kuncogtatok a szüreti mulatságon és azt terveztétek kiskorotoktól fogva, hogy egy napon fogtok férjhez menni és még sorolhatnám a közös terveitek sokaságát az az illető mától fogva már fentről figyel most  rád…

Ó Lívia!

*

Kiskori szövetség volt a miénk amely attól a perctől fogva tartott, ahogy először megláttam a kisírt arcocskáját a táncórán…szívből átéreztem akkor azt a sírással vegyített dühöt amelyet annak kudarcán éreztünk, hogy nem tudtuk a szüleinket meggyőzni arról, hogy nem akarunk táncórákra

járni…aztán persze mindennél jobban akartunk járni.

Lívia egy elbűvölő személy volt, a legjobb ember akit valaha ismertem!

Mindig arra törekedett, hogy a lehető legjobban élje az életet, sosem volt önző, vidámsága fertőző volt, amikor énekelt akkor pedig még az angyalok is leszálltak szerintem a Mecsek sapkájára, hogy közelebbről csodálhassák az előadását…

Jaj, de nehéz most könnyek nélkül írnom róla!

Mindig erőt öntött belém amikor felakartam adni, tudta kihez hogyan kell szólni, biztatott, hogy fessek…szerintem Ő is egy angyal volt és a társai most visszavették Tőlünk, mert fentről akarják továbbhallgatni az énekét.

Egy 19 éves lány énekét ami most már Földi füllel nem hallható tovább …

Lívia itt hagyta a családját, a vőlegényét és a leendő tanítványait is… no, nem önszántából hanem egy fránya szüreti mulatságon végigsöprő vihar miatt.

Tisztán hallom még most is a kacaját amikor nevetve – táncolva futottunk a kövér esőcseppek elől a közeli fogadóba.

Én rettentően dideregtem és alig vártam, hogy bebújjunk a kandalló közeli ölelésébe, de Ő csak annyit mondott, hogy „Júlia ne félj, ez nem hideg csak annak a jele, hogy élsz! „

Másnap már  lázrózsák pírjában ébredt, de akkor még nem gondoltuk, hogy nagy a baj.

Szinte beköltöztem az utolsó napokban a  Szkókó dűlői házukban és úgy lestem-vártam a javulás reményét hozó jeleket, hogy szinte elájultam a várakozástól, de mindhiába.

Az orvos nem sok jóval kecsegtetett minket, azt mondta, hogy a meghűlés megtámadta Lívia tüdejét és ha nem csökken a láza akkor jobb ha felkészülünk a legrosszabbakra.

Nem akartam hinni a fülemnek…az én szeretett barátnőm akitől senki sem szerette talán jobban az életet Ő most akár meg is halhat?

Az utolsó beszélgetésünk emléke a sírig fog kísérni…odavackoltam magamat mellé, a láztól olyan forróságot árasztott sápadt teste szegényemnek, hogy forróbb volt mint annak a kandallónak a melege ami cserbenhagyta Őt a fogadóban.

Megöleltem és Ő kristálytisztán csillogó szemekkel(oly tiszta szemekkel akár a lelke) rám nézett …mosolygott és azt mondta, hogy „Júliám , ne szomorkodj nagyon szerettem minden percét ennek a 19 évnek! 

Annyira jó volna együtt játszadozni a gyermekeinkkel, ezt igazán sajnálom, hogy nem történhet meg…és az elcsent almás piték íze is hiányozni fog amiket a Mámi néni konyhájából csentünk, de most már nem félek…elmúlt a félelem, elfogadom bármi is jön ezután. 

Ne felejts el, én sem foglak és azt sem felejtsd el, hogy mit ígértünk egymásnak ha egykor leányunk születik…én már sajnos nem tudom betartani ezt az ígéretet, de Te mesélj majd rólam a kis Líviának! „

Ígérem így lesz – feleltem neki könnyek között.

Pár óra múlva örökre lehunyta a szemét…annyira igazságtalan a Sors!

Imádta az életet és most nincs…

Velünk is így lesz majd tudom, de én nem vagyok olyan bátor mint Ő, hogy ezt még eltudjam fogadni!

Attól rettegek, hogy mi van ha egyszer elfogom felejteni a hangját a nevetését…sosem akarom elfelejteni Őt!

*

Most itt vagyok a kertben az éj leple alatt, a szélben az őszi növények illata szál,  a fák búsan változtatják öltözéküket, de egyszer már én sem leszek ennek a jelentnek a részese…de a fák és a csillagok tudom, hogy tanúskodnak majd arról, hogy egykoron itt voltam….ők még talán akkor is itt lesznek majd amikor én már Líviával kacarászok odafent.

Mennyire fog hiányozni minden perce az életnek, de most már tudom, hogy fent is várnak jó barátok ha egyszer távozni kell.

Gyáva vagyok, Lívia bátor volt…most látom csak igazán, hogy halandóak vagyunk!

Lívia volt az a személy akinek minden titkomat elmondhattam, mindig megértett és úgy fogadott el ahogy vagyok…szertelen álmodozónak aki most egy picit felébredt…de visszafogok aludni, hogy érte is álmodhassak tovább!

Tudom, hogy Ő is így akarná!

Nyugodj békében angyalhangú!

*

Kedves Naplóm!

Képzeld milyen furcsa álmom volt tegnap miután kiírtam magamból a fájdalmamat.

Este lefekvéskor abban reménykedtem, hogy legalább álmomban újra láthatom majd szeretett barátnőmet, de ettől sokkal furcsább élményben volt részem.

Álmomban a gyár udvarán kószáltam, de teljesen másként nézett, ki mint most, de megvallom nagyon is tetszett amit láttam.

Színes falak, szobrok szerte-szét és ami a legjobban tetszett az egy hatalmas ház volt amelynek az emeletén akkora ablak volt, hogy álmaim műtermét is ilyen tágas ablakkal tudnám elképzelni.

Tovább haladva ginkgo fákba ütköztem!

Mindig is szerettem volna ginkgo fákkal beültetni a hátsó udvart és álmomban úgy látom ez a tervem sikerült is ugyanis az udvarunkban hatalmas páfrányfenyők díszelegtek!

Micsoda boldog – fura álom és mindenütt pompa! – lelkendeztem magamban.

A nagy lelkesedésem közepette a messzeségben a legnagyobb páfrányfenyő takarása alatt egy lányra lettem figyelmes.

Közelebb merészkedtem, hogy szemügyre vegyem ezt a rejtélyes álombeli idegent aki körülbelül a húszas éveiben járhatott.

Ruházata igen furcsa volt akárcsak a frizurája is.

Színes - mintás szoknyában üldögélt egy pokrócon, haja kissé vörösesbarna színben csillogott, ahogy rávetült a napfény és elől szinte a szemébe lógott.

Kezében egy füzetet tartott, amibe szorgalmasan írt, szinte belepirult annyira véste a sorokat.

Mellette könyvek hevertek jobbra-balra…úgy látszik valamibe nagyon elmerült.

Kissé félve megindultam felé és ekkor láttam, hogy a könyvek borítóján mindenütt a Zsolnay név  díszelgett.

„A Zsolnay család élete”, „A Zsolnay – kód”, „Zsolnay Júlia munkássága és festményei”…nem akartam hinni a szememnek!

A lány mintha érezte volna, hogy bámulom és tekintetével elkezdett pásztázni körbe és körbe.

Vajon most lát engem vagy mi lehet ? – gondoltam magamba.

Úgy látom nem, ugyanis rövid tekintgetés után továbbfolytatta a körmölést.

Végtelen nyugalom ült ki az arcára…szinte magával ragadott ez a nyugalom - burok ami körbevette.

Nem tudtam róla levenni a tekintetem és mivel láttam, hogy ő nem lát engem, ezért oda telepedtem mellé, hogy meglessem miről is ír ez a furcsa ámde számomra valamiért kedvesnek tűnő lány.

Óvatosan belelestem a füzetébe és teljesen ledöbbentem!

A női példaképeiről írt fogalmazást és arról, hogy például Zsolnay Júlia élete és személyisége mennyire inspirálóan hatott rá és, hogy a tervei szerint emléket állít neki egy fiktív naplóbejegyzéses írással.

Könnyek szöktek a szemembe és azt vettem észre, hogy átölelem ezt a lányt akinek a füzet borítója alapján Evelin volt a neve.

A lány ekkor összerezzent mint akin végigfutott a hideg és felém kezdett el nézni mint aki észrevett és hirtelen elkezdett mosolyogni, de úgy mint az aki elvesztette a szeme világát és a semmibe mosolyog.

Abban a mosolyban akkora szeretet volt, hogy még a könnyem is kicsordult, de ó, jaj ekkor bizony anyám riadt hangjai kezdtek el zúgni a fülemben mint valami túlvilági zaj.

Próbáltam a hívószavainak ellenállni, de felrázott az álmomból  és újból a valóságba csöppentem vagyis a szobám négy fala közé.

Drága jó anyám megijedt, hogy valami bajom van, hogy nem keltem még fel és ezért ébresztgetett, de én ekkor nem tudtam örülni az aggodalmának!

Bárcsak tovább tudtam volna  még maradni ebben az álomban…annyira megnyugtató volt látni, hogy pont ami miatt aggódtam, hogy vajon nyomtalanul eltűnök-e majd a világból az nem valósul majd meg…igaz ez csupán egy álom volt, de én hiszek abban, hogy az álmok valóra válnak és azon leszek, hogy azoknak a könyveknek a borítói valóssággá váljanak!

Kezdetnek beszerzek pár ginkgo csemetét és neki állok minél többet festeni, hogy egyre jobb és jobb alkotások szaladjanak ki az ecseteim alól.

Azt akarom, hogy a családunk és az én nevem sem merüljön feledésbe és ezért bizony tennünk kell, de a családunk szeretettel körbefont egysége semmivel sem bontható meg szóval ez kell, hogy a siker titka legyen….a szeretet és az egység!

Remélem hamarosan megtalálom majd azt a titokzatos „T.-t” is aki hű társam lesz majd az életem során…érzem, hogy nemsokára találkozni fogunk!

Tudom, hogy egy álomra nem lehet alapozni a jövőt, de ez az álom most nagyon sok erőt adott nekem, hogy felkeljek a padlóról …

*

Te furcsa lány, Evelin!

Ha létezel és valaha olvasod majd ezen soraimat akkor csak annyit üzennék Neked, hogy köszönöm!

Ne add fel soha Te sem az álmaidat, hiszen az igazán nagy emberek sem attól azok, mert nagy vagyonnal rendelkeznek hanem azért, mert mernek élni, változtatni és hinni…valamiben…bármiben ami kapaszkodót ad nekik a jövőben….legyen az akár az írás….vagy akár egy álom!

Szeretettel ölel,

J.