Novellák, fiktív naplóbejegyzések Evelin-módra

Fekete Evelin Hamutartó * Virul a test, ég a belső, üres-poros lélekveszejtő. Közepén állt egy égő fáklya, fel kellett égetni az öntisztulásra. Zajongó perzselés, izzó vágycsata keserűségből szőtt sárkányként reppent fel és szárnyalt tova. Megkönnyebbült erdő vagyok a tűzvész utáni csendben. Izzik még, ég még a belsőm, de kész az újjászületésre...

Fekete Evelin Az én zeném? Néma csend van, szinte fáj, úgy szeretném hallani az én kis muzsikám. Azt, ami szólt, azt, ami jó, Ó, vajon tényleg hozzám szólt? Hisz csalfa az élet, csalfa az ének, Ha az enyém lennél, akkor jönnél, ha kérlek! Zene! Zene! Zene! Ó hol van már az az idő, hogy akkor jössz, amikor hívlak?! Dallamrózsáid a szívembe kétségekké nyílnak. Törd meg a csendet, Csengjen-bongjon kérlek: az, ami jó, az, ami szép! Önző vagy, hogy nem vagy csak az enyém! Néma csend van, nagyon-nagyon fáj! És még mindig úgy szeretném hallani az én kis muzsikám. Azt, ami szólt, azt, ami jó, ami tán valaha az enyém volt?! Megszán egy dallam, megtöri a csendet, Véle jön a zeném, mely égeti a lelkem. Most minden olyan jó, és szép. Zene, zene, zene! Kérlek, légy mindig az enyém! A nehéz idők dallamára "komponálva" még 2010-ben. -0ben.