Novellák, fiktív naplóbejegyzések Evelin-módra

Engedjetek meg nekem kérlek egy kis bevezetőt mielőtt megismertetném veletek a novellámat. Ezen írás nem véletlenül a mai napon jelenlik meg ugyanis: November 25.  "A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja." A Wikipédia szerint : "A nők ellen világszerte követnek el nemi erőszakot, családon belüli erőszakot és az erőszak egyéb formáit.  A téma nagyságrendje és valódi természete gyakran rejtve marad.  Az ENSZ  közgyűlése  ezért 1999. december 17. óta nyilvánította e napot  a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává  (54/134. határozat).  Az ENSZ felkérte a kormányokat és nemzetközi szervezeteket, hogy e napon figyelemfelhívásul szervezzenek programokat. Az UNIFEM (az ENSZ Női Fejlesztési Alapja) is e témát helyezi tevékenységeinek középpontjába az emléknapon." Thomas Saliot festménye Forrás: Pinterest Én úgy emlékezek meg erről a napról, hogy egy pár évvel ezelőtt fiókba száműzőtt novellámat osztom meg Vel

Fekete Evelin Az én zeném? Néma csend van, szinte fáj, úgy szeretném hallani az én kis muzsikám. Azt, ami szólt, azt, ami jó, Ó, vajon tényleg hozzám szólt? Hisz csalfa az élet, csalfa az ének, Ha az enyém lennél, akkor jönnél, ha kérlek! Zene! Zene! Zene! Ó hol van már az az idő, hogy akkor jössz, amikor hívlak?! Dallamrózsáid a szívembe kétségekké nyílnak. Törd meg a csendet, Csengjen-bongjon kérlek: az, ami jó, az, ami szép! Önző vagy, hogy nem vagy csak az enyém! Néma csend van, nagyon-nagyon fáj! És még mindig úgy szeretném hallani az én kis muzsikám. Azt, ami szólt, azt, ami jó, ami tán valaha az enyém volt?! Megszán egy dallam, megtöri a csendet, Véle jön a zeném, mely égeti a lelkem. Most minden olyan jó, és szép. Zene, zene, zene! Kérlek, légy mindig az enyém! A nehéz idők dallamára "komponálva" még 2010-ben. -0ben.

Kedves Naplóm! A csillagokkal borított ég védelmező fénypajzsa alatt írom most a soraimat, de sosem volt még ilyen nehéz kiírni magamból a fájdalmamat… Úgy ahogy sokszor az égtakarón kialszik egy kis fénycsóva úgy alszanak ki néha remények a szívekből, álmok az elmékből és szívdobbanások a mellkasból…nehéz még ezeket a dolgokat elfogadnom és nem tudom, hogy elakarom-e egyáltalán őket fogadni. Annyira furcsa, hogy az akivel pár hete még vidáman kuncogtatok a szüreti mulatságon és azt terveztétek kiskorotoktól fogva, hogy egy napon fogtok férjhez menni és még sorolhatnám a közös terveitek sokaságát az az illető mától fogva már fentről figyel most  rád… Ó Lívia! * Kiskori szövetség volt a miénk amely attól a perctől fogva tartott, ahogy először megláttam a kisírt arcocskáját a táncórán…szívből átéreztem akkor azt a sírással vegyített dühöt amelyet annak kudarcán éreztünk, hogy nem tudtuk a szüleinket meggyőzni arról, hogy nem akarunk táncórákra járni…azt

1880. április 15. "Járj a széllel, száguldj a szélviharral, ne aggódj a messzi jövő miatt és bízz, hogy ismét, újból és megint szerencséd lesz!" /J. Goldenlane/ Ma családi pikniket tartottunk a Tettyén ,de én előtte bizony kiszöktem a városba! Szeretem összehasonlítani a nyüzsgő várost a csendes helyekkel…aztán  valahogy mindig rájövök, hogy minden helynek megvan a maga varázsa. A legeslegjobban persze a természet nyújtotta kis békeszigetekre szeretek elvonulni, hallgatni a madárcsicsergést, jó nagyokat szippantani a virág illatú szélbe, elterülni a szúrós pokrócokon bárányfelhőket lesni és furcsán vizslatni a fákat azon elmélkedve, hogy vajon miket láthattak már a hosszú életük során… Vajon hány családi pikniknek voltak  már a tanúi, láthattak-e olyan csodás leánykérést mint a nővéremé volt ma, asszisztenciát nyújtottak-e vajon valaha is egy  fájdalmas búcsúhoz  és még sorolhatnám… Varázslatos dolog a természet, valószínűleg ezért is szeretek tájkép

1880. március 2. "Egymásnak voltunk teremtve. S megtaláltuk egymást..." /A. C./ Tavasz, tavasz kérlek siess! Annyira nagyon vágyom már azokra a reggelekre amikor madárcsicsergésre kelhetek majd…nincs is ettől szebb ébresztő! Tavasszal mesés a gyár udvara, a kertünk…festeni sem lehetne szebbet, de én azért mindig megpróbálkozok vele. Az éledező természettől csak egy valami foglalkoztat most jobban mégpedig az, hogy a nővérem szívében is éledezni látszik az a csoda amit szerelemnek hívunk. Ki gondolta volna (Ő biztos, hogy nem), hogy pont egy farsangi bálon talál majd rá a szerelem egy hűvös pár héttel ezelőtti estén. Úgy néz ki, hogy a mi családunkban minden nagy dolog egy fagyos naphoz köthető… Drága jó nővéremnek mindig a család volt az első, ezidáig a gyárnak szentelte minden egyes percét, szinte nem is volt alkalma még igazán élni...de talán majd most! Őt sosem érdekelte a móka vagy a kacagás, a táncok és piknikek,...sosem

1878 tavasza – Bécs „..Ki messze megy, az itt marad. Ki itt marad, az messze jár…” /Eörsi István/ Álmomban a gyár udvarán sétálgattam azon tűnődve, hogy melyik perzsa motívum mutatna jól egy teáskannán, igen egy teáskannán! Azt hiszem ez már a honvágy biztos jele… Ki gondolta volna, hogy pont engem kap el előbb ez az érzés és nem a nővéremet! Én a nagy szabadság szerelmese aki úgy érezte magát otthon mint egy aranykalitkába zárt rabmadár most azon kapom magamat, hogy hiányzik az otthon illata. Persze a családom és az izgága öcsém hiánya is szerepet játszik abban, hogy ez az érzés eluralkodott rajtam, de majdcsak megbirkózom vele….egyébként is hamarosan újból  látni fogom Pécset. No, de elég is lesz mára a siránkozásból…tanulni jöttem Bécsbe, nem pedig Pécsről nosztalgiázni! * Jákob egyébként nagyon nagy segítségünkre volt abban, hogy az   Österreichisches Museum für Angewandte Kunst gyűjteményét tüzetesen áttanulmányozzuk a nővéremmel. Imádok új felf

1877. nyara ( a bécsi utat megelőző napok) „A jövő előrelátásának a jövő miatt szorongás az átka…” /Carl Sagan/ Azt hiszem, hogy elég jól fog nekem menni ez a naplóírás, mert már most annyi, de annyi minden mesélni valóm van Neked kedves Naplóm! Képzeld csak Titkaim őrzője, már kiskoromban is eléggé izgő-mozgó leány voltam és a szülői tiltás ellenére mindig felmásztam a gyár udvarán található ősrégi nagy fa ágaira és onnan lestem a munkába igyekvőket, apámékat és azt a sürgés- forgást, ami a gyár hétköznapjait jellemezte. Sokszor volt arra is példa, hogy egy-két zongoraleckét akartam a fán rejtőzködve megúszni, de legtöbbször tényleg csak jó volt fentről letekinteni a nagyvilágra, a nagy és hatalmas felnőttekre akik a faágairól letekintve oly’ kicsinek tűntek és ilyenkor végre én lehettem a nagyobb. A lombkorona rejtekben bujkáló szokásomat egyébként  a mai napig megtartottam, de most már nem nézelődni mászok fel hanem azért, hogy kizárjam fentről a külvilágot…teljes