Ugrás a fő tartalomra

J. titkos naplója – fiktív feljegyzések egy gyártulajdonos leányának hétköznapjaiból - 5. rész

1880. április 15.

 "Járj a széllel, száguldj a szélviharral, ne aggódj a messzi jövő miatt és bízz, hogy ismét,
újból és megint szerencséd lesz!"
/J. Goldenlane/

Ma családi pikniket tartottunk a Tettyén ,de én előtte bizony kiszöktem a városba!
Szeretem összehasonlítani a nyüzsgő várost a csendes helyekkel…aztán  valahogy mindig rájövök, hogy minden helynek megvan a maga varázsa.




A legeslegjobban persze a természet nyújtotta kis békeszigetekre szeretek elvonulni, hallgatni a madárcsicsergést, jó nagyokat szippantani a virág illatú szélbe, elterülni a szúrós pokrócokon bárányfelhőket lesni és furcsán vizslatni a fákat azon elmélkedve, hogy vajon miket láthattak már a hosszú életük során…
Vajon hány családi pikniknek voltak  már a tanúi, láthattak-e olyan csodás leánykérést mint a nővéremé volt ma, asszisztenciát nyújtottak-e vajon valaha is egy  fájdalmas búcsúhoz és még sorolhatnám…
Varázslatos dolog a természet, valószínűleg ezért is szeretek tájképeket festeni!

A város nyüzsgő forgatagában az arcok szoktak megfogni, annyi érdekes portrét lehetne festeni, hiszen minden arc egy egyedi díszítmény!





Ha már arcokról esett szó akkor bizony meg kell jegyeznem, hogy sajnos sokszor észrevettem már, hogy sokan rosszallóan néznek ránk a városba, de  szerencsére többen vannak azok akik elismerő tekintetükkel tüntetnek ki minket, hogy „igen, ők az a család akik az 1878-as párizsi világkiállításon megismertették a város nevét a nagyvilággal”!
Ólommentes máz bemutatása, aranyérem és francia becsületrend jó apánknak…ez az év igazán fontos év volt a család életében, de azóta eltelt 2 év és továbbra sem szunnyad bennünk a kísérletezési vágy.

Tényleg az alkotás öröme sarkall minket munkára és semmi más, talán egyszer majd mindenki belátja a városba, hogy nem egy furcsa gazdag család vagyunk, akik elszigetelten élnek a saját kis „kastélyukba”hanem mi is ugyanolyan emberek vagyunk mint Ők…tele vágyakkal és félelmekkel csak a Sors hagyott minket a hitünk szárnyán szárnyalni, de mindennek megvan az ára és sosem tudhatjuk azt, hogy mikor kell értük kifizetnünk a számlát.

*

Nagyon csaponganak a gondolat folyamaim, talán abba is hagyom mára az írást…
Boldog, békés nap volt ez a mai, de azért néha az elmélázás felhői beárnyékolták a napsütötte vidám perceket…nem szabadna azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak rólunk!
Ezt itt és most megfogadom, hogy nem hagyom, hogy néhány rosszalló tekintet elkeserítsen!
Ámen!

Kíváncsian várom a holnap kihívásait, hogy mit tartogatnak a számomra!
Örülök, hogy szabadon tervezhetek, alkothatok …jó lenne néha ha a Sorsom festővásznához is szabad kezet kaphatnék, de nem szabad túl sokat kérni, ugye?
A behajtandó számla dagad…ki tudja mit hoz majd a jövő?!
Mindenesetre el sem tudnék képzelni egy gyár nélküli életet…ilyen nagy árat nem fizethetnek az álmodozók!









Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Perczel kastély szelleme - fiktív mese egy nem is annyira fiktív faluról

Hol volt, hol nem volt,  volt egyszer egy kis falucska amit Rózafának hívtak és annak  volt egy szép kastélya. Ez a kastély nem szó szerint a faluhoz hanem a falucskához tartozó pusztához tartozott , de ez már csak részlet kérdés és mi ilyesmivel nem foglalkozunk, ugye? A kastély ha hinni lehet a „krónikások énekének” akkor 1913-ban Pilch Andor tervei alapján épült fel és a bonyhádi Perczel család volt a megrendelője, de pontos adatokat nem lehet tudni a történetéről. A falu lakói közül talán kevesen tudják azt is megmondani, hogy melyik Perczel lakott itt ha itt lakott egyáltalán vagy tán csak egy hétvégi kis kastélya volt ez….ki tudja? Lényeg a lényeg, hogy ennek a falunak bizony saját kastélya volt és nem is akármilyen. Ahogy viszont teltek – múltak az idők a kastély lassan nyugdíjba vonult és megadta magát a természetpusztító ölelésének és már csak az emberek emlékezetében volt pompás látvány. Sok gyerkőc járt ide játszani és persze legendákat gyártan
24 megjegyzés
További információk

J. titkos naplója – fiktív feljegyzések egy gyártulajdonos leányának hétköznapjaiból - 3. rész

1878 tavasza – Bécs „..Ki messze megy, az itt marad. Ki itt marad, az messze jár…” /Eörsi István/ Álmomban a gyár udvarán sétálgattam azon tűnődve, hogy melyik perzsa motívum mutatna jól egy teáskannán, igen egy teáskannán! Azt hiszem ez már a honvágy biztos jele… Ki gondolta volna, hogy pont engem kap el előbb ez az érzés és nem a nővéremet! Én a nagy szabadság szerelmese aki úgy érezte magát otthon mint egy aranykalitkába zárt rabmadár most azon kapom magamat, hogy hiányzik az otthon illata. Persze a családom és az izgága öcsém hiánya is szerepet játszik abban, hogy ez az érzés eluralkodott rajtam, de majdcsak megbirkózom vele….egyébként is hamarosan újból  látni fogom Pécset. No, de elég is lesz mára a siránkozásból…tanulni jöttem Bécsbe, nem pedig Pécsről nosztalgiázni! * Jákob egyébként nagyon nagy segítségünkre volt abban, hogy az   Österreichisches Museum für Angewandte Kunst gyűjteményét tüzetesen áttanulmányozzuk a nővéremmel. Imádok új felf
Megjegyzés küldése
További információk

J. titkos naplója – fiktív feljegyzések egy gyártulajdonos leányának hétköznapjaiból - 4. rész

1880. március 2. "Egymásnak voltunk teremtve. S megtaláltuk egymást..." /A. C./ Tavasz, tavasz kérlek siess! Annyira nagyon vágyom már azokra a reggelekre amikor madárcsicsergésre kelhetek majd…nincs is ettől szebb ébresztő! Tavasszal mesés a gyár udvara, a kertünk…festeni sem lehetne szebbet, de én azért mindig megpróbálkozok vele. Az éledező természettől csak egy valami foglalkoztat most jobban mégpedig az, hogy a nővérem szívében is éledezni látszik az a csoda amit szerelemnek hívunk. Ki gondolta volna (Ő biztos, hogy nem), hogy pont egy farsangi bálon talál majd rá a szerelem egy hűvös pár héttel ezelőtti estén. Úgy néz ki, hogy a mi családunkban minden nagy dolog egy fagyos naphoz köthető… Drága jó nővéremnek mindig a család volt az első, ezidáig a gyárnak szentelte minden egyes percét, szinte nem is volt alkalma még igazán élni...de talán majd most! Őt sosem érdekelte a móka vagy a kacagás, a táncok és piknikek,...sosem
Megjegyzés küldése
További információk