Engedjetek meg nekem kérlek egy kis bevezetőt mielőtt megismertetném veletek a novellámat.
Ezen írás nem véletlenül a mai napon jelenlik meg ugyanis:
November 25.
"A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja."
A Wikipédia szerint :
"A nők ellen világszerte követnek el nemi erőszakot, családon belüli erőszakot és az erőszak egyéb formáit.
A téma nagyságrendje és valódi természete gyakran rejtve marad.
Az ENSZ közgyűlése ezért 1999. december 17. óta nyilvánította e napot a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává (54/134. határozat).
Az ENSZ felkérte a kormányokat és nemzetközi szervezeteket, hogy e napon figyelemfelhívásul szervezzenek programokat.
Az UNIFEM (az ENSZ Női Fejlesztési Alapja) is e témát helyezi tevékenységeinek középpontjába az emléknapon."
Thomas Saliot festménye
Forrás: Pinterest
Én úgy emlékezek meg erről a napról, hogy egy pár évvel ezelőtt fiókba száműzőtt novellámat osztom meg Veletek amely teljesen fiktív és azért ezt a történetet írtam meg akkor, mert az a pályázat amelyre végül nem küldtem be az írást ezt a témát várta el.
Az írásom a félreértések elkerülése végett nem arról szól, hogy sokan felmentik a rosszfiúkat, hogy "én provokáltam ki a pofonokat, az erőszakot" hanem arról , hogy van egy nő aki sokáig kapcsolatfüggőként megalkuszik egy bántalmazó kapcsolatban, de végül önértékelést tart és belátja, hogy ez így nem mehet tovább és segítségre van szüksége.
A kapcsolatfüggőség természetesen nem egyenlő a bántalmazó kapcsolatokkal , de ebben az esetben a főszereplő ragaszkodik egy dominánsabb párhoz.
Ez lehet a valóságban is sokszor így, legtöbbször azért, mert sajnos az elszenvedő fél egy rossz családi mintát lát, azt látja a szüleitől , hogy "természetesek a pofonok" és akarva - akaratlanul is ilyen típusú párt talál magának.
Na, de nem szeretnék lélekbúvárt játszani, nem értek én ehhez....csak (picurkát) az íráshoz.
Itt a főhős belátja, hogy mi is az ami valójábn vele történt és azt a célt tűzi ki maga elé, hogy harcoljon a sorstársaiért , hogy más ne járhasson úgy ahogy Ő és időben segítségek tudjanak kapni...amíg nem késő.
Fontos: én teljes mértékben elítélem az erőszak minden formáját, nem gúnyolom ki a kapcsolatfüggőket akik rossz családi minta alapján szocializálódtak vagy "csak" szimplán valamilyen okból azok lettek, abszolút támogatom és becsülöm azokat akik ki tudnak lépni egy bántalmazó kapcsolatból és imádkozom azokért akik még nem merték megtenni a kező lépéseket.
Emelem kalapomat azok előtt a szervezetek előtt akik a nők elleni erőszak ellen kampányolnak és küzdenek azért, hogy az áldozatokat segítsék!
Tényleg le a kalappal előttük!
Minden nőnek akit bármilyen erőszak ért sok erőt kívánok és ne feledjétek nem szabad feladni, értékes kincsek vagytok akiknek fényét nem csorbíthatja el a sötétség!
De lássuk is az írást, fogadjátok sok szeretettel és kérlek ne lássátok bele azt ami nincs! ;)
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Fáj a szívem…fájhat-e
egyáltalán a szomorúságtól?!
Annyira jól esett volna,
ha legalább megpróbálja elhitetni velem azt, hogy fontos vagyok Neki.
Sok jelet értettem már
félre az életem során, de nem gondoltam volna azt, hogy pont abba fogok a
legnagyobbat csalódni, akit a legjobban szeretek.
Különben is mi a
szerelem?
Miért nem értettem ezt
meg előbb, mint egy rendes nő, hiszen a szerelem egy olyan furcsa tudomány,
amit mi nők zsigerből megértünk…elvileg.
Mindegy is, mindig is
különc voltam és ez most sincs másképp.
Valami elcseszett
ösztön mocoroghat bennem, hiszen mindig azt hiszem, hogy miattam majd
megváltoznak a férfiak.
Eget rengető nagy
kedvesség, türelem nesze neked, ez most se jött össze!
Ha keresném, se
botlanék bele egyszerűbben a „rossz fiúkba”, valamiért vonzom őket ez már
biztos.
Valószínűleg a fene
nagy szürkeségemet akarom azzal kompenzálni, hogy a nehéz esetekkel próbálkozok
bizonyítván, hogy ha annyira kisegér lennék, akkor az ilyen kaliberű kemény
férfiak úgyse állnának le velem.
Saját magamnak vagyok,
az ellensége- ezt magamra kell, tetováltatom mindenképp.
Fel is jegyzem ezt a
gondolatot, hogy el ne felejtsem!
Talán a bőrömbe vart igazság néha felnyitja
majd a szememet, ha épp hülyeséget készülök elkövetni.
Ezt a kapcsolatot most
épphogy megúsztam komolyabb lelki és testi sérülések nélkül, nagyon – nagyon
kicsin múlott a dolog.
Legszívesebben két
hatalmas pofont adnék magamnak, ha már alapból nem lenne feldagadva az arcom.
Talán a pofonok
emlékének felidézése felér majd egy újabb pofonnal és ezzel az önsanyargatás le
is van tudva mára!
Nem tudom és talán nem
is akarom megemészteni a dolgokat, most még képtelen vagyok rá.
Thomas Saliot art
Forrás: Pinterest
Ő annyira másnak tűnt,
annyira kedves volt és tökéletes, bársony hangja szinte már a lelkemet simogatta
– persze ha épp nem ivott.
Igen, bizonyára csak ez
lehetett a hiba forrása…talán ha a vodka helyett a vizet szeretné, jobban akkor
még lenne rá esély, hogy egy család legyünk.
A fenébe is úgy
beszélek mintha mindez évekkel ezelőtt történt volna pedig még érzem az illatát
a szobába, ami tegnapról maradt itt.
Ó igen, tegnap jött át
a cuccaiért, én pedig úgy vártam, mint aki esküvőre készül.
Bíztam benne, hogy ő is
úgy gondolja, működhet még ez az egész, ha hallgat rám és feláll a sárból.
Annyira akartam neki
segíteni, fogtam volna a kezét, végig mellette lettem volna az elvonón, de
hiába ha nem akarja.
Most is csókot vártam én
naiv, amikor ajtót nyitottam neki, de Ő köszönésképpen félrelökött.
Nem nézett rám, nem
érdekelte mi van velem....pont mint az előző párom!
Éreztem rajta az
alkohol szagát és nem bírtam ki, hogy ne vonjam felelősségre, hogy miért
játszik az életével.
Szinte már tartottam az
arcomat a „válaszáért”, de a közönye fájdalmasabb volt, mint száz pofon égető
tüze.
Azt mondta semmi közöm
már hozzá, az se érdekli, ha üveges szemmel fekszek előtte a járdán, úgy fog
elsétálni mellettem, mint ha ott se lennék és különben is nem volt elég a
múltkori verés- kérdezte flegmán.
Percek alatt
összeszedte a dolgait és ugyanilyen gyorsan ki is sétált az
életemből…valószínűleg örökre.
Hát igen, a tegnapi nap
életem egyik legborzasztóbb napja volt, rossz visszagondolni is rá...ettől rosszabb már csak az volt amikor az anyám önvédelemből leszúrta az apámat a sokadik verés után.
Ez az emlék jogosan fáj , de a mostaninak nem kellene fájnia....
Sőt, egyáltalán nem szabadna
fájnia ennek a szakításnak, mindenki azt mondja, hogy hülye vagyok és örüljek,
hogy megszabadultam tőle, de valami láthatatlan szál mégis visszahúz mellé.
Úgy éreztem, hogy sikerült
meglátnom benne a valódi énjét, azt, amit a külvilágnak mutatott maszkja mögé
rejtett…a hiba csupán csak annyi volt ebben a történetben, hogy még nincs meg benne
a kellő akarat, hogy változtasson az életén.
Sokáig azt hittem, hogy mindenről én tehetek, hogy, valószínűleg nem tűnt elég erősnek a szerelmem, vagy talán azt hihette hogy nem
maradnék vele jóban-rosszban, de most már be kell látnom, hogy ez hülyeség!
A pofonokat sem én provokálhattam ki hiába hitette el velem…Istenem, végig azt próbálta belém sulykolni mint az exem, hogy minden az én hibám...el kell felejtenem!!!!
Nagyon gyorsan segítséget kell szereznem, mert egy így nem mehet tovább!
Ó Istenem, de miért féltem még Őt?!
Mi van, ha megint
részegen akar motorra ülni?!
Akkora nyomás van rajta,
képtelenség hogy ezt egyedül ki fogja bírni...
Nem érdekel, ki mit
gondol róla, szégyen, hogy némi nehézségek után hagytam Őt kilépni az
életemből.
Hogy fog így talpra
állni? Nem akarom, hogy rossz vége legyen, nem és nem!
Nem érdekel, hogy alkoholista,
hisz együtt bármit legyőzünk…a fenébe, dehogy győzünk le!
El kell felejtenem ezt a megmentési akciómat, de sürgőssen, ettől függetlenül azért jobb ha gyorsan
felhívom, mert az azért érdekel, hogy él-e még... talán nem lesz kikapcsolva.
Indítom is a hívást és
még ki se csöng, de már érzem, hogy a szívem a torkomba dörömböl.
Kettőt csörög és bontja
a vonalat.
Kinyomott, de miért?
Én csak tudni akartam,
hogy van, de jó oké semmi gond biztos magányra van szüksége, hogy rendet tegyen
a fejébe és a lelkébe.
Ó a lelkébe, abba az
édes-vad művészlélekbe, amibe annak idején beleszerettem…
Most jobb lesz, ha
visszavonulót fújok, és tényleg hagyom, hogy kijózanodjon.
Ki fog egyáltalán
valaha józanodni?!
Már megint csak ámítom magamat,
elég volt kisanyám most már tényleg orvosra van szükséged!
Annyi pofon és
megaláztatás után, hogy nem tudok örülni annak, hogy soha többet nem fogom
látni?
Na jó, mély levegő!
Szépen kitörlöm a számát a telefonomból, keresek egy jó zárszerelőt is és ha már ez is meg lesz akkor végre irány a lélekbúvár....nem lehetek tovább a saját magam ellensége!
Nem tűrhetjük az erőszakot, nem szabad, hogy megnyomorítsanak testileg - lelkileg...ki kell állnom magamért és másokért is!
Tudom, hogy én "beteg" vagyok, de így sem könnyű feldolgozni ezt az egészet....utálom a beteg szót...beteg vagyok egyáltalán?!
Miért kellett nekem ebben felnőni, miért tűnt ez természetesnek?!
Én nem akarok a börtönbe kikötni mint az anyám.....fel akarok állni a padlóról!
Az erőszak nem szabad, hogy természetessé váljon....harcolni fogok ez ellen!
Istenem...mintha egy mázsás súly esett volna le a lelkemről amint ezt a levegőbe kiabáltam.
Sosem késő újrakezdeni és talán egyszer ha más nem akkor egy
másik életben, de boldog tudok majd lenni egy kapcsolatban, de
addig is jobb, ha tényleg megcsináltatom magamnak azt a tetoválást amin már elmélkedtem... csakúgy
emlékeztetőként.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése