Ugrás a fő tartalomra

Utazások között – a lélek úttalan útjain


 Régóta vágyott utazás lesz ez a mai, ó de vártam már!
Minden holmim harcra készen áll a bőröndömben és várja a taxit, hogy a reptérre repítsen minket, hogy onnan még magasabbra szállhassunk.

El sem hiszem, hogy pár óra (helyesebben jó pár óra és átszállás múlva) Tibetben leszek majd.
Végre láthatom majd Lhászát a mesés várost…ó, bárcsak olyan lehetne  ott minden mint régen a ki nem mondott idők előtt.


Tibet szíve

Tucatnyi engedély, állandó külön idegenvezető „bérlése” kellett ahhoz, hogy megnyíljanak  előttem Tibet kapui…azt hittem már sosem fog valóra válni ez az álmom.
Hosszú évek spórolása, megannyi küzdelem és kérdőjel után most viszont már nincs visszaút, most már találkoznom kell önmagammal.

De jó lesz kiszakadni a hétköznapokból és elvonulni a világ tetején a világ szeme elől.
Hiszem és tudom, hogy a meditációk, az elvonulás önmagammal és összességében ez az utazás segíteni fog, hogy választ kapjak az élet kérdéseire, arra, hogy merre induljak tovább a Sorsom útján.

A felszállás szerencsére zökkenőmentes volt, a kövér felhőket lesegetve egyszer csak álomba merültem és már csak arra lettem figyelmes, hogy át kell szállnom a következő járatra.

Hosszú – hosszú idő múlva, de végre megérkeztem Lhászába ahol már várt a mellém kirendelt „idegenvezetőm”.
Kissé gépies bemutatkozás után elkezdett terelni az autójához és a szállásom felé vettük az irányt.
A képek és a valóság viszonya azért egészen más volt a várost nézegetve…persze számítottam rá, de a képeslapokon azért nem azt látni, hogy minden egyes sarkon járőrök lesnek árgus szemekkel….de a valóság már csak ilyen.

A szállásom puritán volt ahogy kértem, de kit érdekel a szállás ha az ember Tibet központjában hajthatja a fejét nyugalomra.

Annyian nevettek ki és néztek hülyének emiatt az út miatt, de tényleg úgy éreztem, hogy kell valami ami kizökkent a mostani életnek nevezett robotlétemből és hol ismerhetném meg magamat jobban és a határaimat mint Lhászában.

Bár nem vagyok  buddhista (legalábbis nincs ez így konkrétan kimondva), de még is annyira közel áll hozzám ez a vallás, hogy tudtam a meditációk és a buddhizmus tanításai nagyon sokat segíthetnek  majd nekem az önismeretem szó szerinti nagy utazásán.



Mandala

Izgatottan vártam a holnapi napot és azt, hogy végre láthassam a  Potala Palotát és ezen gondolatok örvényének közepette mély álomba zuhantam.

Másnap reggel boldogan és energikusan ébredtem fel és vártam a kísérőmet, hogy mikor fog összeszedni engem a kirándulásunk kapcsán.

A kissé félszeg férfi a megbeszélt időpontban érkezett a szállásomhoz és szinte átragadt rá is a vidámságom, mert a palota felé vezető úton végre megnyílt előttem és végig mosolygott ő is.

Nagyon sok mindent megtudtam Tőle a városról és az életéről is, mert őszintén érdekelt, hogy ki is lesz a kísérőm az elkövetkezendő napokban.

A Vörös - dombhoz érkezve egyszerűen elállt a lélegzetem amint megláttam a Palotát és a tájat…szavakkal nem lehet leírni azt amit akkor éreztem és csak úgy patakzottak  a könnyeim, hogy végre itt állhatok!
Olyan kisugárzása volt a helynek, hogy leírhatatlan  nyugalom telepedett le rám…

Elsőként mindenképp a Vörös palotát akartam megnézni  és amint beléptem az ajtaján csak ámultam és bámultam és az egész napom az ámulat jegyében folytatódott tovább.

Este elégedett fáradtsággal zuhantam az ágyamba, mert nem érdekelt a fáradtság csak az, hogy holnap elmehetek arra a mágikus dombra amit Jau megakart nekem mutatni , mert szerinte itt lehet a legjobban meditálni.

Előre féltem, hogy jó sokan lesznek majd itt, de alig volt ott pár elvonuló.
Én is elhelyezkedtem kényelmesen és mantrázgatva próbáltam ellazulni és hagytam, hogy a környezetből áradó nyugalom magába szippantson.





Namaste Painting - Sunset Meditation by Mila Kronik


Szinte éreztem ahogy a testemet átjárja a béke és minden egyes negatív gondolat kisuhan a széllel az elmémből.
Ott és akkor nem számított tér és idő…csak én.
Rá kellett jönnöm és itt jöttem rá, hogy mindig mások mögé helyeztem magamat és az érdekeimet de ennek mostantól vége lesz.
Nem fogom elnyomni magamban a kreatív énemet sem, mert így olyan vagyok mint egy szárnyát vesztett madár.
A test fáradtsága többé nem lehet kifogás azzal kapcsolatban, hogy nem fordítok több időt magamra.
Nem mások véleménye lesz a fontos hanem az enyém és nem másokhoz fogom magamat mérni a jövőben…én én vagyok!

Ahogy elkezdtek pörögni ezek a gondolatok a fejemben szinte éreztem, hogy én is elkezdek pörögni….elmondhatatlanul szédültem…szinte már émelyegtem….hányingerem lett és villódzó fény kezdett el a becsukott szemhéjaim alá kúszni…mi történik velem?!
Mint akinek rohama van…és már rázkódok is…és kiabálást hallok… ó jajj, ez egyre intenzívebb…ennyire nem vagyok profi meditáló.
Lassan kezd megszűnni a kellemes tibeti szél simogatása az arcomon, a madarak csicsergését pittyegés váltja fel….most már tényleg ki kell nyitnom a szemem.

Kipattannak a szemeim és riadtan észlelem, hogy sok kíváncsi idegen és pár ismerős tekintet szegeződik rám.
Felpróbálok kászálódni, de nem érzem magam alatt a fű nyirkosságát hanem durva flanel anyagot markolok…mi ez itt, hol vagyok?
Ahogy lassan kinyílik az elmém akkor kezdem el felfogni, hogy egy kórházi ágyon fekszem és az idegen tekintetek az orvosoké az ismerősök meg a családomé.

Kétségbeesetten tudakolom, hogy mi történt, tán balesetem volt Tibetben és most hol vagyok vagy hogyan keveredtem haza?
Édesanyám és az orvosok is meglepetten néznek, hogy mit zagyválok én Tibetről, hiszen otthon vagyok a szülővárosomban.
Remek, akkor bekattantam – állapítom meg meglepő higgadtsággal a dolgot.

Az orvos ekkor megnyugtat, hogy nem csodálja ha kicsit összezavarodtam , mivel  nemrég elütött egy autó és már attól féltek, hogy esetleg kómába fogok zuhanni.
A pár napos tibeti kalandtúrám akkor ezek szerint egy pár órával ezelőtti balesetem eredménye volt nevetem el magamat miközben hangosan megállapítom a tényeket…hát ez hihetetlen.

De mégis, mi történt pontosan?
Az orvosom ekkor töviről – hegyire megosztotta velem a kis „meditatív utazásom” történetét.
Figyelmetlen voltam rossz szokásomhoz híven és egy utazási iroda melletti zebrán  úgy libbentem át, hogy nem mértem fel megfelelően, hogy a közeledő autó nagyobb sebességgel közelít  felém mint ahogy én át tudnék előtte érni….persze a zenelejátszóm is a fülemben volt mint mindig.
Úgy tűnt, hogy sietek valahova….de hát én már arra sem emlékszem, hogy hova….mondjuk mindig rohanásban vagyok.

Na ennek innentől fogva vége lesz, hogy állandóan csak rohanok a semmibe…ha nem is szó szerint Tibetben meditáltam, de ez az egész dolog ráébresztett arra, hogy nem érdemes mindig rohannom ha az élet egyszer csak elsuhan majd mellettem…

-        Ámen, mondta az orvos és magamra hagyott a gondolataimmal.
Szomorú voltam és dühös is egyben, de tettre kész a változásra.


Rózsaszín mandala = belső gyógyulás, egyetemes gyógyulás, szeretet, stb. jelképe

Mindeközben míg én próbáltam megemészteni a történteket a kórházban addig a Kozáry - Kiss úti zebra melletti árokban egy ároktisztító munkás egy gyűrött - sáros jegyet vizsgálgatott és nevetve mutatta a társának mielőtt eldobta volna a többi szemét közé, hogy: 
"Nézd már Józsi valaki Lhászába készült, de vicces egy hely lehet ez a neve alapján!
 Biztos meggondolta magát amúgy az illető vagy hamis a  jegy, de mindegy is."

Hát azt hiszem erre mondják azt, hogy amiről nem tudsz az nem is fáj...









Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Perczel kastély szelleme - fiktív mese egy nem is annyira fiktív faluról

Hol volt, hol nem volt,  volt egyszer egy kis falucska amit Rózafának hívtak és annak  volt egy szép kastélya. Ez a kastély nem szó szerint a faluhoz hanem a falucskához tartozó pusztához tartozott , de ez már csak részlet kérdés és mi ilyesmivel nem foglalkozunk, ugye? A kastély ha hinni lehet a „krónikások énekének” akkor 1913-ban Pilch Andor tervei alapján épült fel és a bonyhádi Perczel család volt a megrendelője, de pontos adatokat nem lehet tudni a történetéről. A falu lakói közül talán kevesen tudják azt is megmondani, hogy melyik Perczel lakott itt ha itt lakott egyáltalán vagy tán csak egy hétvégi kis kastélya volt ez….ki tudja? Lényeg a lényeg, hogy ennek a falunak bizony saját kastélya volt és nem is akármilyen. Ahogy viszont teltek – múltak az idők a kastély lassan nyugdíjba vonult és megadta magát a természetpusztító ölelésének és már csak az emberek emlékezetében volt pompás látvány. Sok gyerkőc járt ide játszani és persze legendákat gyártan

Vers a múltból - Evelin: 20 perc magány

20 perc magány Szaladj tovább, ne állj meg! Várj! Várj, talán még 1 percet! Á, csak itt bambán nézel… De mégis miért vagy itt ha mégsem?! Tudod mit?! Menj…menj csak a fenébe! Elment…csend van és félek. Hát tényleg elment a fenébe?! Most az egyszer hallgatott rám Ez is egy talány, hogy hogyan fogadhatott szót nekem a nagy trehány! Fullasztóak a falak jönnek előre és csak jönnek és jönnek Összenyomnak talán a nap végére? Kint zúg a csend, bent fáj a némaság megsüketültem talán? Szem ég, szúr a szív, zár a száj talán mondanom kellett volna még valamit, mert muszáj? Muszáj, mert miért? Te sem tudod akkor meg tényleg: MIÉRT? Jobb lesz ez így, nem kell félni csak most az egyszer magammal kell tényleg "élni"! A francba…talán ez ijesztőbb mint száz halál! Jobb lesz ha utána futok hisz még mindig kint áll! 20 perc….valóban ennyit bírtam?! Kínban, pírban, ej, de jól bírtam… Ja, nem mégsem bírtam jól, de

Egy sajgó lélek hattyúdala - avagy nem minden szerelem az aminek látszik

Engedjetek meg nekem kérlek egy kis bevezetőt mielőtt megismertetném veletek a novellámat. Ezen írás nem véletlenül a mai napon jelenlik meg ugyanis: November 25.  "A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja." A Wikipédia szerint : "A nők ellen világszerte követnek el nemi erőszakot, családon belüli erőszakot és az erőszak egyéb formáit.  A téma nagyságrendje és valódi természete gyakran rejtve marad.  Az ENSZ  közgyűlése  ezért 1999. december 17. óta nyilvánította e napot  a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává  (54/134. határozat).  Az ENSZ felkérte a kormányokat és nemzetközi szervezeteket, hogy e napon figyelemfelhívásul szervezzenek programokat. Az UNIFEM (az ENSZ Női Fejlesztési Alapja) is e témát helyezi tevékenységeinek középpontjába az emléknapon." Thomas Saliot festménye Forrás: Pinterest Én úgy emlékezek meg erről a napról, hogy egy pár évvel ezelőtt fiókba száműzőtt novellámat osztom meg Vel